Az első kilátópont, a Pico dos Barcelos, nem messze volt a szállásunktól.
Sokan azt mondják, ez az egyik legjobb kilátópont, mert egy 360 fokos panoráma látványt nyújt a Funchal öbölről.
Emiatt eléggé felkapott, rengeteg túrista busz hozza ide a látogatókat. Azért sikerült parkolóhelyet találnunk, és már rögtön helyben is voltunk, és gyönyörködhettünk a látványban.
A kedvenc eukaliptusz fáim itt is itt voltak.
Amikor már beteltünk a látvánnyal, tovább indultunk a következő kilátóhelyre, a Miradouros do Paredaoba. Ez a kilátóhely az előzővel ellentétben alig látogatott.
Na nem azért, mintha nem lenne elég szép, hanem mert nagyon nehéz megközelíteni. Annyira meredek út vezet fel, hogy az autónk még kettesben sem nagyon tudott felmászni, legtöbbször vissza kellett váltani egyesbe. Az út annyira keskeny, hogy ide már a túrista buszok nem tudnak felmászni.
Szerencsére útközben senkivel nem találkoztunk, mert nehéz lett volna félreállni, ha valaki szembe jön. Végre felmásztunk 1400 méterre.
Ezen a helyen két kilátóhely van, az egyik egészen közel a parkolóhoz, a másik egy kevés gyaloglára. Először a közelebbivel kezdtük. Csodálatos volt az elénk táruló hegyek látványa, és a mélyben megpillantottuk a kis történelmi falut is. Rajtunk kívül nem volt senki, így egyedül gyönyörködhettnk ebben a csodálatos látványban.
Természetesen a távolabbi kilátóhelyre is elsétáltunk, ott is megcsodáltuk a kilátást.
El tudtunk volna tölteni akár órákat is, de még több program volt hátra, mennünk kellett.
A következő állomás megint egy felkapott kilátóhely, az Eira do Serrado volt. Sokak szerint ez a legcsodálatosabb kilátóhely Madeirán. 1095 méter magasságban megcsodálhatjuk a 6 fenséges hegycsúcsút, a Currar das Freiras falut.
Csodálatos üde zöld tájak, piros cseréptetős házak, kanyargó utak, mezőgazdasági ültetvények látványa mindenfelé.
Hogy ebben a csodálatos látványban legyen részünk, a parkolótól egy keveset gyalogolnunk kellett felfelé, de a látvány minden fáradtságot megért.
Azt hiszem, most már kifogytam a jelzőkből, amivel elmondhatnám mit is jelentett számomra ez a látvány. Az biztos, hogy nem értek egyet Petőfivel, aki a Kárpátok látványának többre becsülte az Alföld látványát. Na, de nem vagyunk egyformák, kinek a pap, kinek a papné.
Amikor már beteltünk a látvánnyal, ideje volt indulni, de nem tudtam kihagyni, hogy ebben a csodás környezetben is igyak egy kappucsinót. Ha majd egyszer sok időm lesz, összeszámolom a fényképeket, hány csodás környezetben ittam már kappucsinót. Persze nem mindenhol készült fotó, de biztosan van egy jópár.
Ideje volt indulnunk a völgybe, a kis történelmi faluba, Curral das Freirasba, másnéven az Apácák völgyébe. Minden elismerésem Vilmosé, aki ezeket a nehéz hegyi útakat minden probléma nélkül megoldja. Én azt hiszem nem lennék képes erre. Elindultunk lefelé a kanyargós utakon, amiket az előbb fentről láttunk.
Az eldugott kis falu 1959-ig szinte megközelíthetetlen volt. Akkor készült az út, hogy a falút összekösse a "civilizációval".
Sok-sok évvel ezelőtt a falut Curral da Serra néven ismerték, majd 1566-tól nevezték Curral das Freirasnak.
Ebben az évben menekültek ide az apácák (gyalogosan) a francia lutherániusoktól, akik megszállták a szigetet, és kirabolták Funchal városát. Több helyen megálltunk, hogy gyönyörködjünk a környező hegyekben,
majd megálltunk a központi, történelmi faluban.
 |
| Beálltam apácának |
A faluban nincsenek történelmi épületek, talán egyetlen a Nossa Senhora do Livramento templom, ami a XIV. században épült, majd a XX. században felújításra került.
Úgy döntöttünk, hogy nemcsak a központi helyet nézzük meg, hanem végigautózunk a kanyargós hegyi utakon.
Sok helyen megálltunk, mert annyira szép volt, hogy nem győztünk fotózkodni.
Amikor találtunk egy padot, leültünk és elfogyasztottunk az ebédünket, majd tovább autóztunk.
Szép volt a hely, de bennem az fogalmazódott meg, hogy nem tudnék itt élni. Ennyire elzárva a világtól, számomra egy börtön lenne. Nem beszélve arról, hogy nap mint nap rengeteg lécsőt kell megmászni az itt lakóknak. Sokan a házukat csak temérdek lépcső megmászása után tudják elérni.
Amikor már körbejártuk a kanyargós hegyi utakat, még egy helyre beültünk, és kipróbáltuk a helyi gesztenyéből készült tortát. Fizetéskor még egy kis kostolót kaptunk gesztenye és eukaliptusz likörből. Az első nagyon finom volt, de az eukaliptusz olyan volt, mint valami orvosság.
Ennyi program volt tervezve a mai napra, negyed 3-ra már végeztünk is vele. Mivel még túl korán volt visszatérni a szállásra, úgyis Funchalba vezetett az útunk, így még ott terveztük tölteni a nap további részét.
Jöttünkben mentünkben már többször elmentünk egy fehér templom mellett, gondoltuk, most megnézzük.
Megtudtuk, hogy ez a Santo Antonio templom, de be volt zárva, belülről nem tudtuk megnézni.
Továbbmentünk a Convento de Santa Clara-hoz, és szerencsénk volt, 3-kor nyitott, és indult egy vezetett túra.
A zárdát 1476-ban alapították, és 1890-ig aktívan működött. Ma már látogatható.
Először körbesétáltunk a kerengőt,
megnéztünk néhány magán kápolnát.
 |
| Egy magánkápolna |
Megtudtuk, hogy az volt a szokás, hogy az első lányt férjhez adták, majd a másodikat beadták a zárdába, és ha tehetős volt a család, akkor fizettek, hogy a lányuknak legyen egy magán kápolnája.
A zárdában még ma is él néhány nyugdíjba vonult apáca, akik gondot viselnek a kertről.
A zárda harangtornya mór stílusban készült, kék, fehér, arany kerámia lapokból.
A szomszédban lévő Santa Clara templom 1493-ban készült el,
csodálatos kerámia csempékkel dekorálva.
A fő templom után megtekintettük a ráccsal elválasztott részt, ahol az apácák ülhettek.
A rácson csupán egy nagyobb nyílás volt, ahol megkaphatták az úrvacsorát, ez volt az összes kapcsolatuk a külvilággal.
A zárda meglátogatása után az óvárosba (Zona Velha) mentünk, ahol a legrégebbi utcák és épületek találhatók.
Az óváros egyik jellegzetessége az ajtók festése, a portugál és más nemzetközi művészek alkotásai.
Nagyon hangulatosak voltak ezek a szűk kis utcák, rengeteg étteremmel, ajándéküzlettel.
Végigsétáltunk az utcákon, sok-sok képet készítettünk, majd betértünk az óváros közepén található templomba.
Egészen elsétáltunk a tengerpartig, ahol egy erődítmény található.
Amikor már jónak láttuk vacsorázni, visszatértünk az óvárosba, és sikerült egy nagyon jó helyet találnunk, ahol kipróbáltuk az egyik jellegzetességet, a "scabbard fish"-t, ami magyarul farkos abroncshal. Ez egy hatalmas hal, több mint 2 méter hosszúságú. Ezt a mélytengeri halfajtát csak itt fogják kb. 1800 méter mélységben. Nem tudtuk mire számíthatunk, Vilmos a banános változatát rendelte, én csak simán grillezve kértem. Hihetetlen finon volt, mindketten nagyon élveztük, amit rendeltünk.
Utána még a desszertben is madeirai finomságot, passion gyümölcsből készült parfét rendeltünk. Nagyon finom volt ez a helyi specialitás is.
Közben ránk esteledett, ideje volt visszatérni a szállásra. Ez a nap is csodálatosan sikerült, boldogok voltunk, hogy annyi sok szép mindent láthattunk a mai nap is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése