Ma egy autós körtúrát terveztünk, ami többek érintette az északnyugati csücsökben lévő Porto Moniz-t, ahol természetes láva medencék vannak. Erre nézve nem nagyon találtam információt, hogy novemberben lehet-e még fürödni bennük, de az előző napok időjárása azt sugallta, hogy nem valószínű. Így reggel, amikor láttam, hogy az időjárás jelentés délután 2-től 24 fokot mutatott Porto Monizban, azonnal programváltozást csináltam, hogy kb. ilyen tájban érjünk oda.

Az első megállóhelyünk a Cabo Girao Skywalk volt, Funchaltól kb. 19 km-re nyugatra. Most nem kellett gyalogolnunk, a parkoló közvetlenül a kilátó mellett volt.






Ennek a helynek a nevezetessége at 580 méter meredek sziklafal. Hogy ez a látványosság még jobban élvezhető legyen, egy üvegpadlóval borított kilátópont épült.







Sajnos ez az üvegpadló eléggé koszos volt, és nem nagyon lehetett rajta keresztüllátni. Állítólag ez a világon a második legmagasabb függőleges sziklafal.

Bár volt kilátás a kilátóból, de szerintem a sziklafalat igazán a tenger felől lehetne látni. 














A környéken hatalmas eukaliptusz fák magaslanak.










Miután megnéztük a helyet, tovább indultunk a déli parton. Az út nem közvetlenül a tengerparton haladt, így abból nem sokat láttunk, de a legtöbb helyen nagyon szép hegyek között haladtunk, ha nem éppen alagútban mentünk. Egyébeként iszonyatos mennyiségű alagút van mindenfelé, itt aztán sok pénzbe kerülhetett az útak megépítése és fenntartása. Érdekes módon mégsem kellett sehol sem útadót fizetni.
Arra nem volt időnk, hogy minden ponton megálljunk, ahol valami érdekes van, így próbáltam megtalálni a mások által legtöbbet javasolt helyeket.





Ezek alapján a második megálló helyünk a sziget délnyugati csücskében lévő Ponta do Pargo világítótorony volt. Ezt a helyet is kényelmesen megközelíthettük, leparkoltuk az autót, és már ott is voltunk.














Itt is jó magasan, 300 méterre voltunk a parttól, úgy tűnik, hogy sok helyen a part fenről nem nagyon, vagy nagyon nehezen közelíthető meg.












A tenger látványa, a sziget délnyugati partja nagyon szép, csak valahogy a képekről egyáltalán nem jön vissza.





Nem messze innen volt egy másik kilátóhely, a Miradouro Garganta Funda. Ezt a helyet nem sok túrista látogatja, mert csak egy nagyon meredek, keskeny úton lehet megközelíteni. Némi keresgélés után megtaláltunk az utat, ami valóban nagyon meredek volt. Most, hogy lefelé mentünk még nem volt nagy gond (és szerencsére senki nem jött szembe), de fölfelé annál inkább küszködött a szerencsétlen autónk. Egy javaslat: bárki akar autót bérelni Madeirán, semmi esetre se béreljen Fiat Puntot, mert egyáltalán nem bírja az emelkedőket. Abból pedig itt bőven van!






Egy idő után már nem mehettünk tovább autóval, az utolsó párszáz métert gyalog kellett megtennünk . Először semmit nem lehet látni, néhány elhagyatott épületen és pár legelésző tehénen kívül, de végül megérkeztünk egy kilátóhelyhez, ahonnan láthattuk a partot, és egy igen magasról aláfolyó vízesést. Most nem túl sok víz volt benne, így nem volt túl látványos.













Még egy kicsit tovább sétáltunk, ügyelve, nehogy "leszédüljünk" a magas partról,













és a távolban megpillantottunk a nem sokkal korábban látott világítótornyot.










Még sétálgattunk, de kis idő múlva jobbnak láttuk visszaindulni az autóhoz, mert az eső elkezdett csöpögni, és a dzsekijeinket az autóban hagytuk. De szerencsére nem lett nagy eső belőle, így nem áztunk el.

Egy kút a faluban

A következő érdekes hely az északnyugati parton Achadas da Cruz volt. Ez a hely 450 méter magasan van a tengerszínt felett, és alatta fekszik egy picsiny település, Faja da Quebrada Nova, ami szinte el van zárva a külvilágtól, egyik oldalán magas hegyek, a másik oldalán a háborgó óceán. Ide lejutni csak egy egyszerű felvonóval lehet, vagy másfél-két órás gyaloglással. Természetesen mi a felvonót választottuk.

Érdekesek voltak a sövénykerítések

Ezen a kis területen mindig mezőgazdasági tevékenység folyt, de mára nekem úgy tűnt, már csak elvadult területek, gondozatlan, magára maradt, lelakatolt bódék, amiket már hosszú ideje senki nem használt.

A túristákon kívül egyetlen idős nénit láttunk, aki kapálgatott a földjén. 

Valószínű az előző generáció, akik művelték ezeket a földeket, már megöregedtek, a fiatalok pedig már nem ezzel akarnak foglalkozni. De nekem nem olyan településnek tűnt, mint amin valaha laktak emberek, inkább csak hétvégi telkeknek, vagy veteményeskertnek tűnt, ahova a környező helyekről jártak az emberek.





Ettől függetlenül egy élmény volt sétálni az elhagyatott, szűk is "utcák" között.

Találtunk egy nagyon szépen felújított kis hétvégi házat egy nagyon szép kerttel, erről látszott, hogy pihenésre, relaxálásra használják.





Még kisétáltunk a tengerpartra is, iszonyatos hullámok csapódtak a parthoz. Még ha nem ilyen köves lenne a part, akkor sem lehetne itt fürödni. Ebben a csodálatos környezetben, néhány kóbor macska társaságában elfogyasztottuk az ebédünket.

Amikor kisütött a nap, nagyon erősen sütött, de egyébként elég hűvös, szeles volt az idő. Kíváncsiságból újból ellenőriztem a láva medencéknél levő időjárást, és legnagyobb megdöbbenésemre most csak 18-20 fok volt jelezve. Hihetetlennek tűnt, hogy még abban sem lehetett bízni, amit reggel közöltek. Úgy látszott, hogy csak kívülről fogjuk megnézni. Miután körbesétáltuk a "falut", visszatértünk a cable carral. Nagyon ügyesen volt megoldva, amikor leért a kabin, be lehetett ülni, megnyomni egy gombot, és várni, míg a kezelő fentről elindítja a szerelvényt.



Újból autóba szálltunk, és tovább folytattuk ezt a gyönyörű utat Porto Moniz felé, és fél óra múlva már fentről megláttuk, és ezt a kis elbűvölő tengerparti falut, és már messziről látszottak a vulkanikus sziklák, köztük a kis medencék. Még le kellett ereszkedni a kanyargós utakon a faluba, hogy közelről is meglássuk ezt a csodát.








Mikor kiszálltunk az autóból igen borult volt, hűvös szél fújt, még a dzsekinket is magunkra vettük.

Fürdőruháinkat nem is vittük magunkkal, hiszen lehetetlennek látszott, hogy fürödjünk a tengerben.
Porto Monizban két láva medencés hely van, az egyik teljesen természetes, a másik pedig mesterségesen kialakított. Az interneten azt az információt találtam, hogy a mesterséges sokkal biztonságosabb, mert a másiknak az alján nagyon éles kövek, sziklák vannak, amik könnyen elvághatják az ember lábát.








Mivel a parkolónkhoz a természetes lávamedencék voltak közelebb, oda vettük először azt irányt. Annyira jól nézett ki ez a hely, nagyon hasonlított az Izlandon lévő Blue Lagoonra, azzal a különbséggel, hogy ott forró víz volt a láva medencékben.







Egymás után kattingattuk a képeket, majd láttuk, hogy két-három "elszánt" túrista a vízben úszkált. Semmiféle belépő nem volt, simán oda lehetett sétálni. Amikor beledugtam a kezem a vízbe, nem tűnt hidegnek, megközelítőleg azonos hőmérsékletűnek tűnt a levegővel. Elindult a "vezérhangya". Ha már itt vagyunk, nem kellene mégis kipróbálni? Ha mások kibírják, akkor talán nekünk sem lehetetlen? És így tovább. Mikor Vilmosnak mondtam, hogy menjünk vissza az autóba a fürdőruhámért, mert én szeretnék belemenni a vízbe, azt hitte nem komolyan beszélek. Még ahhoz is túl hűvösnek tűnt, hogy levetközzünk, nemhogy a hideg vízbe bemenjünk. De én már elszántam magam, Vilmos akár velem jön, akár nem, én megyek. Végül is ő is amellett döntött, hogy nem hagy magamra, így átöltöztünk fürdőruhára, és most már kevesebb ruhát vettünk rá, hogy szokjuk a hőmérsékletet, és újból visszamentünk a vízhez.


A lépcső annyira csúszós volt, hogy annyira arra kellett koncentrálni, hogy ne csússzam el, így észre sem vettem, és már derékig a vízben voltam. Nem is tűnt annyira hidegnek. Persze álldogáláshoz elég hűs volt, így belevetettem magam, hogy ússzak.






Hihetetlen volt, hogy alig pár méterre a háborgó Atlantic Óceántól én egy csendes, szinte álló vízben úszkálhatok. És ez különösen érzékelhető volt a medence egyik végén.


Olyan volt, mint egy ma divatos "infinitive pool". Szinte a "medence" széléig felért a víz, és azon kikukucskálva már a végtelen tengert láttuk, a hatalmas hullámokkal. Nekem itt egy kicsit félelmetesnek tűnt, mi van ha egy hatalmas hullám becsap, és kisodor bennünket? De úgy tűnt, addig nem csapnak fel a hullámok. Egy darabig még úszkáltunk, de már éreztem, hogy a kezem nagyon fázik, így inkább kijöttünk. Gyorsan bebugyoláltuk magunkat a törülközőbe, és igyekeztünk valahogy ügyesen átöltözni, mert hát öltöző az nem volt.
Visszamentünk az autóhoz, otthagytuk a vizes cuccainkat, és még tovább sétáltunk. Megkerestük a másik lávamedencét is, a mesterségeset is, ami a leírások szerint biztonságosabb volt. De nem most! Be volt zárva, mert akkora hullámok voltak, hogy beteljesen becsaptak a medencébe, és ha valaki ott lett volna, azt bizony kisodorták volna a nyílt tengerbe. Szerintem túl alacsonyra építhették a medence széleit, hiszen ahogy tudom, az északi parton mindig nagy hullámok vannak.







Mikor már végigsétáltunk a falun, visszatértünk az autóba, és továbbmentünk.









Némi kis kitérővel a főútról eljutottunk Ilheus da Riberia da Janelada-hoz, ahol lementünk a partra, hogy megnézzünk egy sziklát.











Az útunk ezután Seixalba vezetett, egy kicsi faluba az északi parton, ahol szintén van egy láva medence, de sokkal kisebb, mint Porto Monizban.









Itt is, mint az északi parton bárhol, gyönyörködhetünk a csodás partban, és magas hegyek látványában.

Végigsétáltunk a parton, szerettünk volna benézni a Santo Antao templomba, de zárva volt.









A falu végén láttuk a láva medencéket, de nem valószínű, hogy ebben valaki ma fürdött. Itt is elég nagy hullámok voltak.

Jól sikerült időzíteni a programjainkat, már 6 óra felé járt az idő, sötétedni is kezdett, mire mindennel végeztünk, amit beterveztünk.
Minden elismerésem Vilmosé, aki a sok kanyargós hegyi úton bevállalta a vezetést, én nem akartam részesülni ebben az élvezetben. Mire visszaértünk a szállásra, már eléggé elfáradtunk, így a legközelebb lévő étterembe mentünk vacsorázni, de nagyon elégedettek voltunk.