Funchal felvonó, Monte

Ma reggel visszaadtuk az autót, és úgy gondoltuk a sok-sok program után ma végre egy kicsit relaxálni fogunk a medence mellett. Tegnap még jó idő volt kilátásban mára, de ma reggel újból felhős, hűvösebb idő volt, egyáltalán nem strandolásra való. Amikor aztán már az eső is el kezdett cseperészni, feladtuk, hogy a jó időre várjunk, inkább fogtuk magunkat és bebuszoztunk a központba.

Még egy pár program hátravolt a fővárosból, többek között az, hogy a felvonóval felmenjünk Monte-ba.









Lehetőség lett volna egy másik cablecarral tovább menni a Botanikus Kertbe, de több véleményben úgy olvastam, hogy sokkal szebb a másik kert, a Jardim Tropical Monte Palace, ami közvetlenül a felvonó érkezési állomása mellett van. Így ezt a variációt választottuk.

Az út kb. 15 percig tartott a felvonóval, közben csodálhattuk a tengerparti kilátást, a környező hegyeket,

és a domboldalon lévő házakat. Sajnos nagyon sok lepusztult ház van Funchalban, amiknek úgy látszik nincs elég pénz a felújítására. Pedig némelyik igazán szép lehetett fénykorában, és bizonyos pénzmennyiség beleinvesztálásával csodálatosan fel lehetne újítani őket.

Monte állomásra érkezéskor 560 méter magasságban voltunk. Mivel éppen szépen sütött a nap, egyből a trópusi kerttel kezdtük.

Hihetetlen egy kert. A nagyváros nyüzsgésétől eltérően itt minden a csendről, nyugalomról, békességről beszélt.












Csodálatos növények, különböző pálmák, páfrányok,

virágzó bokrok, rózsák,

orchideák, hortenziák, és még sorolhatnám.





















Kiállítások voltak afrikai faragott szobrokból,











különféle értékes kövekből.

Ami nagyon érdekes volt ezekben a kövekben, hogy amikor mögéjük néztem, legtöbbjük közönséges kő volt.







Ha valaki nem vágta volna szét, nem tudja meg milyen szépséget rejt a belseje. Így vagyunk mi emberek is. Kívülről talán értékteleneknek látszunk, de ha Isten kézbe vesz bennünket, Ő megtalálja bennünk az értéket. Éppen jókor értünk erre a kiállításra, mert az eső nagyon rákezdett.
Mire végeztünk a kiállítással, már csak csöpögött.








És ez így ment egész nap. Sütött a nap és szemerkélt az eső, vagy beborult, és jobban rákezdett.






Mint egy áprilisi időjárás. Hol vetköztünk, hol öltöztünk. Ha úgy igazából kisütött, akkor nagyon meleg volt.









Nagyon nehéz volt a térkép alapján az útvonalat követni, mindenfelé elágaztak az útak, inkább feladtuk, és csak mentünk amerre éppen kedvünk volt. Remélem végül is mindent láttunk.
































Sok-sok kisebb, nagyobb tó, csobogó,

szobrok, vázák, lépcsők, hidak diszítették a kertet.

Halakat, hattyúkat,














madarakat,

sőt még kakast

és gyöngytyúkot is láttunk a kertben.

Annyi mindent láttunk, hogy szinte már nem is emlékezném, ha nem látnám a képeket. A belépő jegyhez egy madeirai bor kóstolása is hozzájárult, nagyon szeretjük ez a félédes helyi bort.

Amikor már úgy gondoltuk, hogy mindent láttunk, megkerestük a kijáratot, majd meglátogattuk a montei templomot, ami 1818-ban lett újjáépítve egy földrengés után.

Az eredeti templom a XV. századra eredeztethető vissza. Ennek a helynek magyar vonatkozása is van.

IV. Károly

Az utolsó magyar király, IV. Károly 1916-ban lépett trónra Ferenc József halála után. Amikor 1918-ban a Habsbur-Magyar Monarchia véget ért, feleségével, Zitával száműzetésbe kényszerűlt, először Svájcba, majd Madeirára került. Funchalban élt egy darabig, majd Monteba költözött, ahol haláláig, 1922. április 1-ig lakott. Fiatalon, tüdőgyulladásban halt meg, és ebben a templomban van eltemetve.

A templomban található síremlékén sok nemzetiszínű szalag található.

Reggel nem retur jegyet vettünk a felvonóra, mert egy nagyon érdekes módon terveztünk lejönni a hegyről, a Monte Toboggannal.

Ez egy kétszemélyes kosár, amit két hagyományos fehér ruhába öltözött férfi irányít, fékez, hogy a lejtől ne gyorsuljon be túlságosan. Különleges gumitalpú csizmát viselnek.
Ennek a különleges "utazásnak" több mint 100 éves hagyománya van. Már Ernest Hemingway is írt róla, miután  ő is lecsúszott ebben a fonott kosárban. Ezért a két kilométeres utazásért, ami nem tart tovább 10-15 percnél bizony nem keveset kell fizetni, 30 eurót kérnek 2 főért. De ez olyan egyedüli, és vissza nem térő lehetőség volt, hogy készek voltunk kifizetni ezt az összeget. Nagyon élveztem, és szerettem volna, ha egy kicsit gyorsabban megyünk, de Vilmos hallani sem akart erről, és vezetőink sem gyorsítottak a nedves, csúszós útra való tekintettel. Időnként még autók is elmentek mellettünk, majd amikor egy kereszteződésen haladtunk át, egy forgalomirányító gondoskodott arról, hogy az autók megálljanak. Menetközben még egy kép is készült rólunk, ami már készen is volt, mire a "végállomásra" érkeztünk.

Jó mulatság volt, mindenkinek csak ajánlani tudom, aki erre jár.

Úgy tűnt, nem vagyunk olyan messze a város alacsonyabb részétől, így nem vártunk buszra, hanem gyalog indultunk útnak.

Hát az út jó meredek volt, és sokkal hosszabb, mint gondoltuk, de a végén csak leértünk.

Már 4 óra elmúlt, és még nem ebédeltünk, így újból az óváros felé vettük az irányt, hogy valahol együnk.

Most egy helyi káposztalevest próbáltunk ki, majd újból halat ettünk. Az enyém ma is nagyon jó volt, Vilmos választása nem a legjobbra sikerült.








Hát ennyi volt a mai napunk. Holnap újból megpróbálkozunk a relaxálással, de ha akkor sem sikerül, valamit még ki kell találnunk, hogy mit is csináljunk.