A mai napra egy kirándulást terveztük a sziget legmagasabb csúcsára. Úgy gondoltuk, mégiscsak biztonságosabb ha egy vezetett túrán veszünk részt, ahelyett, hogy egyedül csatangolnánk vagy eltévednénk, így még otthon lefoglaltunk a Lido Toursnál egy egész napos kirándulást. Amikor felébrredtünk, még nem láttuk milyen idő lesz, de a hegyi előrejelzés azt mutatta, hogy nem lesz eső, és kb. 9 fokra számíthatunk. Így dzsekit és pullóvert is betettük a hátizsákba, összeszedelőzköztünk, megreggeliztük, és elmentünk a találkozóhelyre (a szállásunktól 2 perc sétára van az utazási iroda, így bennünket onnan vettek fel) . Már gyönyörűen sütött a nap, de tudtuk, hogy a hegyek között bármi lehetséges.
8.45-re megérkezett a busz, összeszedtük a többieket is, és elindultunk Funchalon keresztül a sziget belseje felé. 15-en voltunk a csapatban, plusz a fiatal túravezető hölgy. A túra egy kemény túrának volt feltűntetve, 10 km távolság, 5 óra alatt. De hogy konkrétan mire számíthatunk, nem tudtuk. De azért reméltük, hogy ha Borneo óta már nem is túráztunk, azért nem lesz probléma a mai táv teljesítésvel.
Ez a kirándulás egy teljes képet adott arról, milyen gyönyörű is ez a sziget. Már útközben gyönyörű tájakon haladtunk keresztül, mindenfelé üde zöld növényzetet láttunk.
Hamarosan kanyargós, hegyu úton haladtunk egyre felfelé, és hamarosan feltünt a távolban egy fehér kupola, ahova igyekeztünk. 10 órára már meg is érkeztünk az induló állomásunkra, Pico do Arieiro csúcsára. Ez a csúcs Madeira harmadik legmagasabb pontja, 1818 méter magas. Télen, Pico do Arieiro egyike a sziget azon kevés pontjának, ahol eshet a hó. Most azonban meglepetésünkre sokkal melegebb volt, mint 9 fok.
Gyönyörűen sütött a nap és ha voltak is felhők a völgyben, azért gyönyörű volt a kilátás mindenfelé, köztük a Curral das Freiras nevű falura és az alatta fekvő völgyre is. Ennél jobb időt nem is kívánhattunk volt. Nagyon hálásak voltunk Istennek, hogy pont egy ilyen napon tehettük meg ezt a túrát, amikor ennyire tökéletes idő volt hozzá.
Volt 20 percünk, mielőtt indult volna a túránk, így gyorsan még ebben a csodálatos környezetben felhörpintettem egy kappuchinót, gyönyörködtünk a kilátásban, fényképezkedtünk.
Ezen a csúcson van egy nagy fehér gömb, valami katonai célt szolgál.
Korábban valahogy nem nagyon értettem, ha 1818 méter magasságról indulunk, és a legmagasabb csúcs, ahova tartunk 1862 méter, akkor hogyan lehet olyan nehéz ez a túra. Itt viszont egyből világossá vált a dolog, nem arról van szó, hogy a hegygerincen átsétálunk az egyik csúcsról a másikra, hanem hol le kell mennünk, aztán fel, aztán megint le és így tovább.
Meghallgattunk némi információt, tudnivalót a vezetőnktől és már indultunk is. Az útjelző tábla szerint egy rövidebb út is van, de valamennyi idővel ezelőtt az út egy szakasza járhatatlanná vált, amit azóta sem tették rendbe, így az le volt zárva. Elindítottuk a View Ranger programot is, hogy megtudjuk, valójában mennyi szintkülönbséget fogunk megtenni.
Az út eleinte intenzíven lefelé vezetett, de aztán már indultunk is felfelé.
És ez szinte így ment egész úton. A túrát nem ajánlották azoknak, akiknek tériszonyuk van, mert voltak szakaszok, ahol keskeny gerincen kellett átkelni. Ilyenkor persze mindkét oldalon volt kapszkodási lehetőség, így szerintem egyáltalán nem volt veszélyes. Egyébként az útvonal nagyon jól ki volt építve, minden veszélyes helyen ott volt a korlát. Persze ez senkit nem véd meg a leeséstől, ha megcsúszik, és nem kapaszkodik. Esős időben nem ajánlatos itt túrázni, mert a kövek, vaslépcsők, a vörös föld, nedvesen nagyon csúszósak. Hála az Úrnak a mai napon nagyon jók voltak az adottságok.
Egyszerűen nem lehet leírni, mennyire gyönyörű volt az út. Az ember legszívesebben minden 10 méteren megállt volna egy újabb fotót készíteni, mert mindig látott valamit, ami annyira szép volt. Magas önállóan kiemelkedő sziklaszirtek, vagy sziklafalak.
Nyáridőben sok-sok virágot is láthattunk volna, de ebben az időben csak egy táblán láthattunk képet róluk, vagy néhol az elszáradt változatukat láthattuk.
Voltak szakaszok, ahol egy kicsit megpihenhettünk, mert egyenesen haladhattunk, de aztán nemsokára újból ereszkedni vagy emelkedni kellett.
Útunk elején kaptunk kis elemlámpákat is, mert az út néhol hosszabb, rövidebb alagútba vezetett be, ezzel megspórolva néhány száz extra szintkülönbséget.
Az út lassan fogyott, a következő tábla még mindig 3,4 km útat mutatott a Pico Ruivo csúcsig.
Sajnos egy idő után olyan területre érkeztünk, ahol csak élettelen fák voltak. Kiderült, hogy 2010-ben szándékos gyújtogatás történt, és nagyon nagy területen minden leégett. Sajnos az elkövetőt nem kapták el, de tettének "gyümölcse" évtizedekig látható lesz.
Ezen a területen nagyon érdekes volt látni a völgyben gomolygó felhőket. Mi napsütésben haladtunk, de nem sokkal alattunk ott ültek a felhők. Már egyre közelebb voltunk a célhoz, ez adott némi erőt, mert már nagyon kezdtem fáradni.
Ezután nagyon régi hanga fákból, bokrokból álló területen haladtunk keresztül, amik már akkor itt álltak, amikről Zarco először tette a lábát a szigetre az 1400-as évek elején.
Egy ponton gyönyörű kilátásunk volt a tengerre, még a távolban lévő Porto Santo szigetet is láttuk.
Megérkeztünk egy házhoz, ami valaha túristaház szerepét töltötte be, ma már csak az ultra maratonok (115 km a sziget két pontja között, ami keresztülmegy a hegycsúcson is) idején működik, és innen már csak egy 15 perces út volt a csúcsig. Ha valaki nem akarta megtenni, itt várhatta meg a többieket.
És végre megérkeztünk! Bámulatos volt.
A felhők még hihetetlenebb látványt kölcsönöztek a tájnak. Néhol olyan volt, mint amikor a repülőgép ablakán kinézünk, és a felhőket látjuk magunk alatt, felette pedig süt a nap. Más irányba pedig tökéletesen láttuk a tájat.
A csúcson kívül még két kilátóhely volt, az egyiken letelepedtünk, és csodálatos látvány mellett elfogyasztottuk az ebédünket.
Még volt egy kis időnk gyönyörködni, aztán vissza kellett menni a házhoz, ahol a többiekkel találkoztunk.
Innen már elég könnyű út vezetett az Achado do Teixeira parkolójához, ahol a mikrobuszunk várt ránk.
Négy és fél óra kemény túra után meg is érkeztünk. A view rangers szerint 1300 méter szintkülönbséget tettünk meg, ahhoz képest, hogy a két csúcs magassága között mindössze 44 méter különbség van.
Igaz, hogy sokan önállóan teszik meg a Pico Ruivo csúcsra az útat, de a legtöbben csak Achado do Teixeirából jönnek, ahonnan az út sokkal rövidebb, de nem annyira látványos. Akik pedig hozzánk hasonlóan a Pico do Arieiroa csúcsról jönnek, és ott parkoltak le, kétszer kell megtenniük a hihetetlenül nagyon kemény útat.
Nagyon örültünk, hogy ilyen jól sikerült ez a nap. Visszafelé még Sandokanban megálltunk egy kis szünetre, aztán már jöttünk is hazafelé. Hát elég rendesen éreztem a kilómétereket a lábamban, remélhetőleg holnapra kipihenem magam.
Ez a kirándulás egy teljes képet adott arról, milyen gyönyörű is ez a sziget. Már útközben gyönyörű tájakon haladtunk keresztül, mindenfelé üde zöld növényzetet láttunk.
Gyönyörűen sütött a nap és ha voltak is felhők a völgyben, azért gyönyörű volt a kilátás mindenfelé, köztük a Curral das Freiras nevű falura és az alatta fekvő völgyre is. Ennél jobb időt nem is kívánhattunk volt. Nagyon hálásak voltunk Istennek, hogy pont egy ilyen napon tehettük meg ezt a túrát, amikor ennyire tökéletes idő volt hozzá.
Korábban valahogy nem nagyon értettem, ha 1818 méter magasságról indulunk, és a legmagasabb csúcs, ahova tartunk 1862 méter, akkor hogyan lehet olyan nehéz ez a túra. Itt viszont egyből világossá vált a dolog, nem arról van szó, hogy a hegygerincen átsétálunk az egyik csúcsról a másikra, hanem hol le kell mennünk, aztán fel, aztán megint le és így tovább.
Meghallgattunk némi információt, tudnivalót a vezetőnktől és már indultunk is. Az útjelző tábla szerint egy rövidebb út is van, de valamennyi idővel ezelőtt az út egy szakasza járhatatlanná vált, amit azóta sem tették rendbe, így az le volt zárva. Elindítottuk a View Ranger programot is, hogy megtudjuk, valójában mennyi szintkülönbséget fogunk megtenni.
És ez szinte így ment egész úton. A túrát nem ajánlották azoknak, akiknek tériszonyuk van, mert voltak szakaszok, ahol keskeny gerincen kellett átkelni. Ilyenkor persze mindkét oldalon volt kapszkodási lehetőség, így szerintem egyáltalán nem volt veszélyes. Egyébként az útvonal nagyon jól ki volt építve, minden veszélyes helyen ott volt a korlát. Persze ez senkit nem véd meg a leeséstől, ha megcsúszik, és nem kapaszkodik. Esős időben nem ajánlatos itt túrázni, mert a kövek, vaslépcsők, a vörös föld, nedvesen nagyon csúszósak. Hála az Úrnak a mai napon nagyon jók voltak az adottságok.
Egyszerűen nem lehet leírni, mennyire gyönyörű volt az út. Az ember legszívesebben minden 10 méteren megállt volna egy újabb fotót készíteni, mert mindig látott valamit, ami annyira szép volt. Magas önállóan kiemelkedő sziklaszirtek, vagy sziklafalak.
Nyáridőben sok-sok virágot is láthattunk volna, de ebben az időben csak egy táblán láthattunk képet róluk, vagy néhol az elszáradt változatukat láthattuk.
Voltak szakaszok, ahol egy kicsit megpihenhettünk, mert egyenesen haladhattunk, de aztán nemsokára újból ereszkedni vagy emelkedni kellett.
Útunk elején kaptunk kis elemlámpákat is, mert az út néhol hosszabb, rövidebb alagútba vezetett be, ezzel megspórolva néhány száz extra szintkülönbséget.
Az út lassan fogyott, a következő tábla még mindig 3,4 km útat mutatott a Pico Ruivo csúcsig.
Sajnos egy idő után olyan területre érkeztünk, ahol csak élettelen fák voltak. Kiderült, hogy 2010-ben szándékos gyújtogatás történt, és nagyon nagy területen minden leégett. Sajnos az elkövetőt nem kapták el, de tettének "gyümölcse" évtizedekig látható lesz.
Ezen a területen nagyon érdekes volt látni a völgyben gomolygó felhőket. Mi napsütésben haladtunk, de nem sokkal alattunk ott ültek a felhők. Már egyre közelebb voltunk a célhoz, ez adott némi erőt, mert már nagyon kezdtem fáradni.
Ezután nagyon régi hanga fákból, bokrokból álló területen haladtunk keresztül, amik már akkor itt álltak, amikről Zarco először tette a lábát a szigetre az 1400-as évek elején.
Egy ponton gyönyörű kilátásunk volt a tengerre, még a távolban lévő Porto Santo szigetet is láttuk.
Megérkeztünk egy házhoz, ami valaha túristaház szerepét töltötte be, ma már csak az ultra maratonok (115 km a sziget két pontja között, ami keresztülmegy a hegycsúcson is) idején működik, és innen már csak egy 15 perces út volt a csúcsig. Ha valaki nem akarta megtenni, itt várhatta meg a többieket.
Természetesen ha már eddig eljöttünk, nem volt kérdés, hogy tovább megyünk-e.
És végre megérkeztünk! Bámulatos volt.
A felhők még hihetetlenebb látványt kölcsönöztek a tájnak. Néhol olyan volt, mint amikor a repülőgép ablakán kinézünk, és a felhőket látjuk magunk alatt, felette pedig süt a nap. Más irányba pedig tökéletesen láttuk a tájat. 
Még volt egy kis időnk gyönyörködni, aztán vissza kellett menni a házhoz, ahol a többiekkel találkoztunk.
Innen már elég könnyű út vezetett az Achado do Teixeira parkolójához, ahol a mikrobuszunk várt ránk.
Négy és fél óra kemény túra után meg is érkeztünk. A view rangers szerint 1300 méter szintkülönbséget tettünk meg, ahhoz képest, hogy a két csúcs magassága között mindössze 44 méter különbség van.
Igaz, hogy sokan önállóan teszik meg a Pico Ruivo csúcsra az útat, de a legtöbben csak Achado do Teixeirából jönnek, ahonnan az út sokkal rövidebb, de nem annyira látványos. Akik pedig hozzánk hasonlóan a Pico do Arieiroa csúcsról jönnek, és ott parkoltak le, kétszer kell megtenniük a hihetetlenül nagyon kemény útat.
Nagyon örültünk, hogy ilyen jól sikerült ez a nap. Visszafelé még Sandokanban megálltunk egy kis szünetre, aztán már jöttünk is hazafelé. Hát elég rendesen éreztem a kilómétereket a lábamban, remélhetőleg holnapra kipihenem magam.
