Hát sajnos ma sem volt strandidő. Azt hiszem ezt egy naiv elképzelés volt elhinni, hogy itt novemberben még lehet fürödni, napozni. Tulajdonképpen ezen nem is szomorkodunk, csak olyan nagyon már nem tudunk mit csinálni. Autót már nem akartunk megint bérelni, Funchalban már nem igen tudunk mit megnézni. Lehet, hogy egy kicsit már elfáradtunk, és elveszítettük a lelkesedésünket.
Otthon még beterveztem egy bálna és delfinnéző hajótúrát, de Vilmos eddig nem nagyon akarta. Ma viszont, hogy nem tudtunk strandolni, és nem volt mit csinálni, ez a program is jobb volt, mint a semmi.
A délelőtt folyamán interneten lefoglaltunk egy túrát 1 órára.
2018. november 16., péntek
2018. november 15., csütörtök
Funchal felvonó, Monte
Ma reggel visszaadtuk az autót, és úgy gondoltuk a sok-sok program után ma végre egy kicsit relaxálni fogunk a medence mellett. Tegnap még jó idő volt kilátásban mára, de ma reggel újból felhős, hűvösebb idő volt, egyáltalán nem strandolásra való. Amikor aztán már az eső is el kezdett cseperészni, feladtuk, hogy a jó időre várjunk, inkább fogtuk magunkat és bebuszoztunk a központba.
Még egy pár program hátravolt a fővárosból, többek között az, hogy a felvonóval felmenjünk Monte-ba.
Lehetőség lett volna egy másik cablecarral tovább menni a Botanikus Kertbe, de több véleményben úgy olvastam, hogy sokkal szebb a másik kert, a Jardim Tropical Monte Palace, ami közvetlenül a felvonó érkezési állomása mellett van. Így ezt a variációt választottuk.
Az út kb. 15 percig tartott a felvonóval, közben csodálhattuk a tengerparti kilátást, a környező hegyeket,
és a domboldalon lévő házakat. Sajnos nagyon sok lepusztult ház van Funchalban, amiknek úgy látszik nincs elég pénz a felújítására. Pedig némelyik igazán szép lehetett fénykorában, és bizonyos pénzmennyiség beleinvesztálásával csodálatosan fel lehetne újítani őket.
Monte állomásra érkezéskor 560 méter magasságban voltunk. Mivel éppen szépen sütött a nap, egyből a trópusi kerttel kezdtük.
Hihetetlen egy kert. A nagyváros nyüzsgésétől eltérően itt minden a csendről, nyugalomról, békességről beszélt.
Csodálatos növények, különböző pálmák, páfrányok,
virágzó bokrok, rózsák,
orchideák, hortenziák, és még sorolhatnám.
Kiállítások voltak afrikai faragott szobrokból,
különféle értékes kövekből.
Ami nagyon érdekes volt ezekben a kövekben, hogy amikor mögéjük néztem, legtöbbjük közönséges kő volt.
Ha valaki nem vágta volna szét, nem tudja meg milyen szépséget rejt a belseje. Így vagyunk mi emberek is. Kívülről talán értékteleneknek látszunk, de ha Isten kézbe vesz bennünket, Ő megtalálja bennünk az értéket. Éppen jókor értünk erre a kiállításra, mert az eső nagyon rákezdett.
Mire végeztünk a kiállítással, már csak csöpögött.
És ez így ment egész nap. Sütött a nap és szemerkélt az eső, vagy beborult, és jobban rákezdett.
Mint egy áprilisi időjárás. Hol vetköztünk, hol öltöztünk. Ha úgy igazából kisütött, akkor nagyon meleg volt.
Nagyon nehéz volt a térkép alapján az útvonalat követni, mindenfelé elágaztak az útak, inkább feladtuk, és csak mentünk amerre éppen kedvünk volt. Remélem végül is mindent láttunk.
Sok-sok kisebb, nagyobb tó, csobogó,
szobrok, vázák, lépcsők, hidak diszítették a kertet.
Halakat, hattyúkat,
madarakat,
sőt még kakast
és gyöngytyúkot is láttunk a kertben.
Annyi mindent láttunk, hogy szinte már nem is emlékezném, ha nem látnám a képeket. A belépő jegyhez egy madeirai bor kóstolása is hozzájárult, nagyon szeretjük ez a félédes helyi bort.
Amikor már úgy gondoltuk, hogy mindent láttunk, megkerestük a kijáratot, majd meglátogattuk a montei templomot, ami 1818-ban lett újjáépítve egy földrengés után.
Az eredeti templom a XV. századra eredeztethető vissza. Ennek a helynek magyar vonatkozása is van.
Az utolsó magyar király, IV. Károly 1916-ban lépett trónra Ferenc József halála után. Amikor 1918-ban a Habsbur-Magyar Monarchia véget ért, feleségével, Zitával száműzetésbe kényszerűlt, először Svájcba, majd Madeirára került. Funchalban élt egy darabig, majd Monteba költözött, ahol haláláig, 1922. április 1-ig lakott. Fiatalon, tüdőgyulladásban halt meg, és ebben a templomban van eltemetve.
A templomban található síremlékén sok nemzetiszínű szalag található.
Reggel nem retur jegyet vettünk a felvonóra, mert egy nagyon érdekes módon terveztünk lejönni a hegyről, a Monte Toboggannal.
Ez egy kétszemélyes kosár, amit két hagyományos fehér ruhába öltözött férfi irányít, fékez, hogy a lejtől ne gyorsuljon be túlságosan. Különleges gumitalpú csizmát viselnek.
Ennek a különleges "utazásnak" több mint 100 éves hagyománya van. Már Ernest Hemingway is írt róla, miután ő is lecsúszott ebben a fonott kosárban. Ezért a két kilométeres utazásért, ami nem tart tovább 10-15 percnél bizony nem keveset kell fizetni, 30 eurót kérnek 2 főért. De ez olyan egyedüli, és vissza nem térő lehetőség volt, hogy készek voltunk kifizetni ezt az összeget. Nagyon élveztem, és szerettem volna, ha egy kicsit gyorsabban megyünk, de Vilmos hallani sem akart erről, és vezetőink sem gyorsítottak a nedves, csúszós útra való tekintettel. Időnként még autók is elmentek mellettünk, majd amikor egy kereszteződésen haladtunk át, egy forgalomirányító gondoskodott arról, hogy az autók megálljanak. Menetközben még egy kép is készült rólunk, ami már készen is volt, mire a "végállomásra" érkeztünk.
Jó mulatság volt, mindenkinek csak ajánlani tudom, aki erre jár.
Úgy tűnt, nem vagyunk olyan messze a város alacsonyabb részétől, így nem vártunk buszra, hanem gyalog indultunk útnak.
Hát az út jó meredek volt, és sokkal hosszabb, mint gondoltuk, de a végén csak leértünk.
Már 4 óra elmúlt, és még nem ebédeltünk, így újból az óváros felé vettük az irányt, hogy valahol együnk.
Most egy helyi káposztalevest próbáltunk ki, majd újból halat ettünk. Az enyém ma is nagyon jó volt, Vilmos választása nem a legjobbra sikerült.
Hát ennyi volt a mai napunk. Holnap újból megpróbálkozunk a relaxálással, de ha akkor sem sikerül, valamit még ki kell találnunk, hogy mit is csináljunk.
Még egy pár program hátravolt a fővárosból, többek között az, hogy a felvonóval felmenjünk Monte-ba.
Lehetőség lett volna egy másik cablecarral tovább menni a Botanikus Kertbe, de több véleményben úgy olvastam, hogy sokkal szebb a másik kert, a Jardim Tropical Monte Palace, ami közvetlenül a felvonó érkezési állomása mellett van. Így ezt a variációt választottuk.
Az út kb. 15 percig tartott a felvonóval, közben csodálhattuk a tengerparti kilátást, a környező hegyeket,
Monte állomásra érkezéskor 560 méter magasságban voltunk. Mivel éppen szépen sütött a nap, egyből a trópusi kerttel kezdtük.
Hihetetlen egy kert. A nagyváros nyüzsgésétől eltérően itt minden a csendről, nyugalomról, békességről beszélt.
Csodálatos növények, különböző pálmák, páfrányok,
virágzó bokrok, rózsák,
orchideák, hortenziák, és még sorolhatnám.
Kiállítások voltak afrikai faragott szobrokból,
különféle értékes kövekből.
Ami nagyon érdekes volt ezekben a kövekben, hogy amikor mögéjük néztem, legtöbbjük közönséges kő volt.
Ha valaki nem vágta volna szét, nem tudja meg milyen szépséget rejt a belseje. Így vagyunk mi emberek is. Kívülről talán értékteleneknek látszunk, de ha Isten kézbe vesz bennünket, Ő megtalálja bennünk az értéket. Éppen jókor értünk erre a kiállításra, mert az eső nagyon rákezdett.
Mire végeztünk a kiállítással, már csak csöpögött.
És ez így ment egész nap. Sütött a nap és szemerkélt az eső, vagy beborult, és jobban rákezdett.Mint egy áprilisi időjárás. Hol vetköztünk, hol öltöztünk. Ha úgy igazából kisütött, akkor nagyon meleg volt.
Nagyon nehéz volt a térkép alapján az útvonalat követni, mindenfelé elágaztak az útak, inkább feladtuk, és csak mentünk amerre éppen kedvünk volt. Remélem végül is mindent láttunk.
Sok-sok kisebb, nagyobb tó, csobogó,
szobrok, vázák, lépcsők, hidak diszítették a kertet.
Halakat, hattyúkat,
madarakat,
sőt még kakast
és gyöngytyúkot is láttunk a kertben.
Annyi mindent láttunk, hogy szinte már nem is emlékezném, ha nem látnám a képeket. A belépő jegyhez egy madeirai bor kóstolása is hozzájárult, nagyon szeretjük ez a félédes helyi bort.
Amikor már úgy gondoltuk, hogy mindent láttunk, megkerestük a kijáratot, majd meglátogattuk a montei templomot, ami 1818-ban lett újjáépítve egy földrengés után.
Az eredeti templom a XV. századra eredeztethető vissza. Ennek a helynek magyar vonatkozása is van.
 |
| IV. Károly |
Az utolsó magyar király, IV. Károly 1916-ban lépett trónra Ferenc József halála után. Amikor 1918-ban a Habsbur-Magyar Monarchia véget ért, feleségével, Zitával száműzetésbe kényszerűlt, először Svájcba, majd Madeirára került. Funchalban élt egy darabig, majd Monteba költözött, ahol haláláig, 1922. április 1-ig lakott. Fiatalon, tüdőgyulladásban halt meg, és ebben a templomban van eltemetve.
A templomban található síremlékén sok nemzetiszínű szalag található.
Reggel nem retur jegyet vettünk a felvonóra, mert egy nagyon érdekes módon terveztünk lejönni a hegyről, a Monte Toboggannal.
Ennek a különleges "utazásnak" több mint 100 éves hagyománya van. Már Ernest Hemingway is írt róla, miután ő is lecsúszott ebben a fonott kosárban. Ezért a két kilométeres utazásért, ami nem tart tovább 10-15 percnél bizony nem keveset kell fizetni, 30 eurót kérnek 2 főért. De ez olyan egyedüli, és vissza nem térő lehetőség volt, hogy készek voltunk kifizetni ezt az összeget. Nagyon élveztem, és szerettem volna, ha egy kicsit gyorsabban megyünk, de Vilmos hallani sem akart erről, és vezetőink sem gyorsítottak a nedves, csúszós útra való tekintettel. Időnként még autók is elmentek mellettünk, majd amikor egy kereszteződésen haladtunk át, egy forgalomirányító gondoskodott arról, hogy az autók megálljanak. Menetközben még egy kép is készült rólunk, ami már készen is volt, mire a "végállomásra" érkeztünk.
Jó mulatság volt, mindenkinek csak ajánlani tudom, aki erre jár.
Úgy tűnt, nem vagyunk olyan messze a város alacsonyabb részétől, így nem vártunk buszra, hanem gyalog indultunk útnak.
Hát az út jó meredek volt, és sokkal hosszabb, mint gondoltuk, de a végén csak leértünk.
Már 4 óra elmúlt, és még nem ebédeltünk, így újból az óváros felé vettük az irányt, hogy valahol együnk.
Most egy helyi káposztalevest próbáltunk ki, majd újból halat ettünk. Az enyém ma is nagyon jó volt, Vilmos választása nem a legjobbra sikerült.
Hát ennyi volt a mai napunk. Holnap újból megpróbálkozunk a relaxálással, de ha akkor sem sikerül, valamit még ki kell találnunk, hogy mit is csináljunk.
2018. november 14., szerda
Kilátók, Santa Clara zárda, óváros
Ma az utolsó napunk, amikor bérelt autónk van, így próbáltunk mindent besűríteni, amihez még autó szükséges. Többnyire kilátós programok voltak hátra, így nagyon örültünk, hogy napsütéses időre virradtunk. Bőséges reggeli után rögtön el is indultunk, mert elég sok mindent akartunk megnézni.
Az első kilátópont, a Pico dos Barcelos, nem messze volt a szállásunktól.
Sokan azt mondják, ez az egyik legjobb kilátópont, mert egy 360 fokos panoráma látványt nyújt a Funchal öbölről.
Emiatt eléggé felkapott, rengeteg túrista busz hozza ide a látogatókat. Azért sikerült parkolóhelyet találnunk, és már rögtön helyben is voltunk, és gyönyörködhettünk a látványban.
A kedvenc eukaliptusz fáim itt is itt voltak.
Amikor már beteltünk a látvánnyal, tovább indultunk a következő kilátóhelyre, a Miradouros do Paredaoba. Ez a kilátóhely az előzővel ellentétben alig látogatott.
Na nem azért, mintha nem lenne elég szép, hanem mert nagyon nehéz megközelíteni. Annyira meredek út vezet fel, hogy az autónk még kettesben sem nagyon tudott felmászni, legtöbbször vissza kellett váltani egyesbe. Az út annyira keskeny, hogy ide már a túrista buszok nem tudnak felmászni.
Szerencsére útközben senkivel nem találkoztunk, mert nehéz lett volna félreállni, ha valaki szembe jön. Végre felmásztunk 1400 méterre.
Ezen a helyen két kilátóhely van, az egyik egészen közel a parkolóhoz, a másik egy kevés gyaloglára. Először a közelebbivel kezdtük. Csodálatos volt az elénk táruló hegyek látványa, és a mélyben megpillantottuk a kis történelmi falut is. Rajtunk kívül nem volt senki, így egyedül gyönyörködhettnk ebben a csodálatos látványban.
Természetesen a távolabbi kilátóhelyre is elsétáltunk, ott is megcsodáltuk a kilátást.
El tudtunk volna tölteni akár órákat is, de még több program volt hátra, mennünk kellett.
A következő állomás megint egy felkapott kilátóhely, az Eira do Serrado volt. Sokak szerint ez a legcsodálatosabb kilátóhely Madeirán. 1095 méter magasságban megcsodálhatjuk a 6 fenséges hegycsúcsút, a Currar das Freiras falut.
Csodálatos üde zöld tájak, piros cseréptetős házak, kanyargó utak, mezőgazdasági ültetvények látványa mindenfelé.
Hogy ebben a csodálatos látványban legyen részünk, a parkolótól egy keveset gyalogolnunk kellett felfelé, de a látvány minden fáradtságot megért.
Azt hiszem, most már kifogytam a jelzőkből, amivel elmondhatnám mit is jelentett számomra ez a látvány. Az biztos, hogy nem értek egyet Petőfivel, aki a Kárpátok látványának többre becsülte az Alföld látványát. Na, de nem vagyunk egyformák, kinek a pap, kinek a papné.
Amikor már beteltünk a látvánnyal, ideje volt indulni, de nem tudtam kihagyni, hogy ebben a csodás környezetben is igyak egy kappucsinót. Ha majd egyszer sok időm lesz, összeszámolom a fényképeket, hány csodás környezetben ittam már kappucsinót. Persze nem mindenhol készült fotó, de biztosan van egy jópár.
Ideje volt indulnunk a völgybe, a kis történelmi faluba, Curral das Freirasba, másnéven az Apácák völgyébe. Minden elismerésem Vilmosé, aki ezeket a nehéz hegyi útakat minden probléma nélkül megoldja. Én azt hiszem nem lennék képes erre. Elindultunk lefelé a kanyargós utakon, amiket az előbb fentről láttunk.
Az eldugott kis falu 1959-ig szinte megközelíthetetlen volt. Akkor készült az út, hogy a falút összekösse a "civilizációval".
Sok-sok évvel ezelőtt a falut Curral da Serra néven ismerték, majd 1566-tól nevezték Curral das Freirasnak.
Ebben az évben menekültek ide az apácák (gyalogosan) a francia lutherániusoktól, akik megszállták a szigetet, és kirabolták Funchal városát. Több helyen megálltunk, hogy gyönyörködjünk a környező hegyekben,
majd megálltunk a központi, történelmi faluban.
A faluban nincsenek történelmi épületek, talán egyetlen a Nossa Senhora do Livramento templom, ami a XIV. században épült, majd a XX. században felújításra került.
Úgy döntöttünk, hogy nemcsak a központi helyet nézzük meg, hanem végigautózunk a kanyargós hegyi utakon.
Sok helyen megálltunk, mert annyira szép volt, hogy nem győztünk fotózkodni.
Amikor találtunk egy padot, leültünk és elfogyasztottunk az ebédünket, majd tovább autóztunk.
Szép volt a hely, de bennem az fogalmazódott meg, hogy nem tudnék itt élni. Ennyire elzárva a világtól, számomra egy börtön lenne. Nem beszélve arról, hogy nap mint nap rengeteg lécsőt kell megmászni az itt lakóknak. Sokan a házukat csak temérdek lépcső megmászása után tudják elérni.
Amikor már körbejártuk a kanyargós hegyi utakat, még egy helyre beültünk, és kipróbáltuk a helyi gesztenyéből készült tortát. Fizetéskor még egy kis kostolót kaptunk gesztenye és eukaliptusz likörből. Az első nagyon finom volt, de az eukaliptusz olyan volt, mint valami orvosság.
Ennyi program volt tervezve a mai napra, negyed 3-ra már végeztünk is vele. Mivel még túl korán volt visszatérni a szállásra, úgyis Funchalba vezetett az útunk, így még ott terveztük tölteni a nap további részét.
Jöttünkben mentünkben már többször elmentünk egy fehér templom mellett, gondoltuk, most megnézzük.
Megtudtuk, hogy ez a Santo Antonio templom, de be volt zárva, belülről nem tudtuk megnézni.
Továbbmentünk a Convento de Santa Clara-hoz, és szerencsénk volt, 3-kor nyitott, és indult egy vezetett túra.
A zárdát 1476-ban alapították, és 1890-ig aktívan működött. Ma már látogatható.
Először körbesétáltunk a kerengőt,
megnéztünk néhány magán kápolnát.
Megtudtuk, hogy az volt a szokás, hogy az első lányt férjhez adták, majd a másodikat beadták a zárdába, és ha tehetős volt a család, akkor fizettek, hogy a lányuknak legyen egy magán kápolnája.
A zárdában még ma is él néhány nyugdíjba vonult apáca, akik gondot viselnek a kertről.
A zárda harangtornya mór stílusban készült, kék, fehér, arany kerámia lapokból.
A szomszédban lévő Santa Clara templom 1493-ban készült el,
csodálatos kerámia csempékkel dekorálva.
A fő templom után megtekintettük a ráccsal elválasztott részt, ahol az apácák ülhettek.
A rácson csupán egy nagyobb nyílás volt, ahol megkaphatták az úrvacsorát, ez volt az összes kapcsolatuk a külvilággal.
A zárda meglátogatása után az óvárosba (Zona Velha) mentünk, ahol a legrégebbi utcák és épületek találhatók.
Az óváros egyik jellegzetessége az ajtók festése, a portugál és más nemzetközi művészek alkotásai.
Nagyon hangulatosak voltak ezek a szűk kis utcák, rengeteg étteremmel, ajándéküzlettel.
Végigsétáltunk az utcákon, sok-sok képet készítettünk, majd betértünk az óváros közepén található templomba.
Egészen elsétáltunk a tengerpartig, ahol egy erődítmény található.
Amikor már jónak láttuk vacsorázni, visszatértünk az óvárosba, és sikerült egy nagyon jó helyet találnunk, ahol kipróbáltuk az egyik jellegzetességet, a "scabbard fish"-t, ami magyarul farkos abroncshal. Ez egy hatalmas hal, több mint 2 méter hosszúságú. Ezt a mélytengeri halfajtát csak itt fogják kb. 1800 méter mélységben. Nem tudtuk mire számíthatunk, Vilmos a banános változatát rendelte, én csak simán grillezve kértem. Hihetetlen finon volt, mindketten nagyon élveztük, amit rendeltünk.
Utána még a desszertben is madeirai finomságot, passion gyümölcsből készült parfét rendeltünk. Nagyon finom volt ez a helyi specialitás is.
Közben ránk esteledett, ideje volt visszatérni a szállásra. Ez a nap is csodálatosan sikerült, boldogok voltunk, hogy annyi sok szép mindent láthattunk a mai nap is.
Az első kilátópont, a Pico dos Barcelos, nem messze volt a szállásunktól.
Sokan azt mondják, ez az egyik legjobb kilátópont, mert egy 360 fokos panoráma látványt nyújt a Funchal öbölről.
Emiatt eléggé felkapott, rengeteg túrista busz hozza ide a látogatókat. Azért sikerült parkolóhelyet találnunk, és már rögtön helyben is voltunk, és gyönyörködhettünk a látványban.
A kedvenc eukaliptusz fáim itt is itt voltak.
Amikor már beteltünk a látvánnyal, tovább indultunk a következő kilátóhelyre, a Miradouros do Paredaoba. Ez a kilátóhely az előzővel ellentétben alig látogatott.
Na nem azért, mintha nem lenne elég szép, hanem mert nagyon nehéz megközelíteni. Annyira meredek út vezet fel, hogy az autónk még kettesben sem nagyon tudott felmászni, legtöbbször vissza kellett váltani egyesbe. Az út annyira keskeny, hogy ide már a túrista buszok nem tudnak felmászni.
Szerencsére útközben senkivel nem találkoztunk, mert nehéz lett volna félreállni, ha valaki szembe jön. Végre felmásztunk 1400 méterre.
Ezen a helyen két kilátóhely van, az egyik egészen közel a parkolóhoz, a másik egy kevés gyaloglára. Először a közelebbivel kezdtük. Csodálatos volt az elénk táruló hegyek látványa, és a mélyben megpillantottuk a kis történelmi falut is. Rajtunk kívül nem volt senki, így egyedül gyönyörködhettnk ebben a csodálatos látványban.
Természetesen a távolabbi kilátóhelyre is elsétáltunk, ott is megcsodáltuk a kilátást.
El tudtunk volna tölteni akár órákat is, de még több program volt hátra, mennünk kellett.
A következő állomás megint egy felkapott kilátóhely, az Eira do Serrado volt. Sokak szerint ez a legcsodálatosabb kilátóhely Madeirán. 1095 méter magasságban megcsodálhatjuk a 6 fenséges hegycsúcsút, a Currar das Freiras falut.
Csodálatos üde zöld tájak, piros cseréptetős házak, kanyargó utak, mezőgazdasági ültetvények látványa mindenfelé.
Hogy ebben a csodálatos látványban legyen részünk, a parkolótól egy keveset gyalogolnunk kellett felfelé, de a látvány minden fáradtságot megért.
Azt hiszem, most már kifogytam a jelzőkből, amivel elmondhatnám mit is jelentett számomra ez a látvány. Az biztos, hogy nem értek egyet Petőfivel, aki a Kárpátok látványának többre becsülte az Alföld látványát. Na, de nem vagyunk egyformák, kinek a pap, kinek a papné.
Amikor már beteltünk a látvánnyal, ideje volt indulni, de nem tudtam kihagyni, hogy ebben a csodás környezetben is igyak egy kappucsinót. Ha majd egyszer sok időm lesz, összeszámolom a fényképeket, hány csodás környezetben ittam már kappucsinót. Persze nem mindenhol készült fotó, de biztosan van egy jópár.
Ideje volt indulnunk a völgybe, a kis történelmi faluba, Curral das Freirasba, másnéven az Apácák völgyébe. Minden elismerésem Vilmosé, aki ezeket a nehéz hegyi útakat minden probléma nélkül megoldja. Én azt hiszem nem lennék képes erre. Elindultunk lefelé a kanyargós utakon, amiket az előbb fentről láttunk.
Az eldugott kis falu 1959-ig szinte megközelíthetetlen volt. Akkor készült az út, hogy a falút összekösse a "civilizációval".
Sok-sok évvel ezelőtt a falut Curral da Serra néven ismerték, majd 1566-tól nevezték Curral das Freirasnak.
Ebben az évben menekültek ide az apácák (gyalogosan) a francia lutherániusoktól, akik megszállták a szigetet, és kirabolták Funchal városát. Több helyen megálltunk, hogy gyönyörködjünk a környező hegyekben,
majd megálltunk a központi, történelmi faluban.
 |
| Beálltam apácának |
A faluban nincsenek történelmi épületek, talán egyetlen a Nossa Senhora do Livramento templom, ami a XIV. században épült, majd a XX. században felújításra került.
Úgy döntöttünk, hogy nemcsak a központi helyet nézzük meg, hanem végigautózunk a kanyargós hegyi utakon.
Sok helyen megálltunk, mert annyira szép volt, hogy nem győztünk fotózkodni.
Amikor találtunk egy padot, leültünk és elfogyasztottunk az ebédünket, majd tovább autóztunk.
Szép volt a hely, de bennem az fogalmazódott meg, hogy nem tudnék itt élni. Ennyire elzárva a világtól, számomra egy börtön lenne. Nem beszélve arról, hogy nap mint nap rengeteg lécsőt kell megmászni az itt lakóknak. Sokan a házukat csak temérdek lépcső megmászása után tudják elérni.
Amikor már körbejártuk a kanyargós hegyi utakat, még egy helyre beültünk, és kipróbáltuk a helyi gesztenyéből készült tortát. Fizetéskor még egy kis kostolót kaptunk gesztenye és eukaliptusz likörből. Az első nagyon finom volt, de az eukaliptusz olyan volt, mint valami orvosság.
Ennyi program volt tervezve a mai napra, negyed 3-ra már végeztünk is vele. Mivel még túl korán volt visszatérni a szállásra, úgyis Funchalba vezetett az útunk, így még ott terveztük tölteni a nap további részét.
Jöttünkben mentünkben már többször elmentünk egy fehér templom mellett, gondoltuk, most megnézzük.
Megtudtuk, hogy ez a Santo Antonio templom, de be volt zárva, belülről nem tudtuk megnézni.
Továbbmentünk a Convento de Santa Clara-hoz, és szerencsénk volt, 3-kor nyitott, és indult egy vezetett túra.
A zárdát 1476-ban alapították, és 1890-ig aktívan működött. Ma már látogatható.
Először körbesétáltunk a kerengőt,
megnéztünk néhány magán kápolnát.
 |
| Egy magánkápolna |
Megtudtuk, hogy az volt a szokás, hogy az első lányt férjhez adták, majd a másodikat beadták a zárdába, és ha tehetős volt a család, akkor fizettek, hogy a lányuknak legyen egy magán kápolnája.
A zárdában még ma is él néhány nyugdíjba vonult apáca, akik gondot viselnek a kertről.
A zárda harangtornya mór stílusban készült, kék, fehér, arany kerámia lapokból.
A szomszédban lévő Santa Clara templom 1493-ban készült el,
csodálatos kerámia csempékkel dekorálva.
A fő templom után megtekintettük a ráccsal elválasztott részt, ahol az apácák ülhettek.
A rácson csupán egy nagyobb nyílás volt, ahol megkaphatták az úrvacsorát, ez volt az összes kapcsolatuk a külvilággal.
A zárda meglátogatása után az óvárosba (Zona Velha) mentünk, ahol a legrégebbi utcák és épületek találhatók.
Az óváros egyik jellegzetessége az ajtók festése, a portugál és más nemzetközi művészek alkotásai.
Nagyon hangulatosak voltak ezek a szűk kis utcák, rengeteg étteremmel, ajándéküzlettel.
Végigsétáltunk az utcákon, sok-sok képet készítettünk, majd betértünk az óváros közepén található templomba.
Egészen elsétáltunk a tengerpartig, ahol egy erődítmény található.
Amikor már jónak láttuk vacsorázni, visszatértünk az óvárosba, és sikerült egy nagyon jó helyet találnunk, ahol kipróbáltuk az egyik jellegzetességet, a "scabbard fish"-t, ami magyarul farkos abroncshal. Ez egy hatalmas hal, több mint 2 méter hosszúságú. Ezt a mélytengeri halfajtát csak itt fogják kb. 1800 méter mélységben. Nem tudtuk mire számíthatunk, Vilmos a banános változatát rendelte, én csak simán grillezve kértem. Hihetetlen finon volt, mindketten nagyon élveztük, amit rendeltünk.
Utána még a desszertben is madeirai finomságot, passion gyümölcsből készült parfét rendeltünk. Nagyon finom volt ez a helyi specialitás is.
Közben ránk esteledett, ideje volt visszatérni a szállásra. Ez a nap is csodálatosan sikerült, boldogok voltunk, hogy annyi sok szép mindent láthattunk a mai nap is.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)